Tombol az össznépi feljelentősdi

(ez egy dühödt írás lesz, nem muszáj elolvasni, de nekem ki kell írnom magamból)

Ez a feljelentősdi itt egy nagy közös társasjáték. Sajnos mi is rákényszerülünk, hogy beszálljunk.
A sok feljelentésre, ami miatt ilyen-olyan vizsgálatok indulnak (Socialstyrelsen, Patientnämden. HSAN stb.) mind válaszolni kell.
Ez bizony sok idő. Aztán a végén sosem történik semmi érdemi. Eközben csak a betegellátásra nem jut időnk. De ez nem számit. Mert itt kérem szépen mindenkinek mindenhez joga van.

A beteg feljelent mert benntartom (bírósági végzéssel), ennek ellenére, nekem a Betegjogi Képviseletnek meg kell magyaráznom.

A kedves lánya meg azért jelentett fel, mert a mamát kiengedtem hétvégi kimenőre, amikor is pénzt költött, amit szerintük nem kellett volna. (arról szó sem esett a telefonos üvöltözés közben, hogy a kedves mama hogy érzi magát. Azt bezzeg megkérdezte a drága rokon, hogy abban az országban ahonnan jöttem, van-e egyáltalán orvosképzés?)
Szerinte ehhez nem volt jogom, mert a mama még nem gyógyult meg. Igaz, hogy 30 éve beteg, tehát mindenki tudja, hogy nem is fog.
A mama amúgy két nagyon súlyos testi betegsége miatt igen közel van  az út végéhez.
Emiatt etikai gondjaim is vannak  a kényszerkezeléssel kapcsolatban. Úgy tűnik azonban csak nekem.
A dilalízis részleg kollegái zokon veszik, hogy a mániás fázisát élő beteg, csúnyán beszél velük, sőt szóban fenyegetően viselkedik. 
Nahát ki hallott már ilyet?

Nagy a nyomás mindenhonnan, de főleg a család részéről, hogy bent kell tartani a pszichiátrián, de lehetőleg ki se engedjem.
A beteg tisztában van vele, mennyi ideje van hátra. Intelligens és annak ellenére, hogy tényleg utálatosan viselkedik, mégis kedveljük néhányan.
Utáltam a bírósági szemlén azért kardoskodni, hogy bent maradjon, de mivel ő maga magasról tett a szemlére és nem jött el, a kirendelt ügyvédje pedig nem erőltette meg magát, nem teljesült a titkos vágyam, hogy visszadobják a kérelmünket. (nem én kezdeményeztem a kényszerkezelést, csak az én betegem lett!!)
Dialízisre eljár rendszeresen, de pszichiátriai gyógyszereket nem kér. Azt mondja a hátralevő életét úgy akarja leélni ahogy van, hagyjuk békén. Szerintem igaza van. Közel a halálhoz talán lehet valaki kicsit „bolond” ( bocsánat a kifejezésért, de nem tudom jobban leírni amit most érzek). Azt is elmondja minden alkalommal a dialízisen, hogy ma még eljött, de lehet, hogy legközelebb nem fog, ő akarja eldönteni meddig csinálja.
A gyógyszerelése sem kis feladat a vesebetegsége és a dialízis miatt. A gyógyszerek nagy részét hetente 3-szor kidialízálják belőle.
Adja magát az ECT (elektro.shock kezelés), ami hivatalosan javasolt a mániás betegeknek, csakhogy a szíve is nagyon rossz. ( EF: 20%) Nem tudom az anesztesek bevállalnák–e, meg azt sem tudom, hogy én bevállalnám-e.
Szóval nem is igazán tudjuk kezelni, akkor meg minek zárjam be az osztályra? Bántani nem bánt senkit.

Igen ám csakhogy ez itt Svédország ahol „0 vision” van az öngyilkosságokra. Itt még a kezelésedet sem tagadhatod meg, ha van valamilyen pszichés betegséged.
Ha valamelyik beteg mégis megteszi, akkor a pszichiátrián verik el a port.
Mellesleg egy ilyen ügy is van most éppen folyamatban, majd arra is írhatom a magyarázatokat, hogy miért lett 40 pár évesen öngyilkos egy beteg, akinek 12 éves kora óta van kapcsolata a pszichiátriával, evészavar, önsértőmagatartás, amfetamin, alkoholfüggőség, pszichotikus episodok miatt.
Szóval a következő napok arról fognak szólni, hogy többoldalas irományokat kreálok hozzá nem értő hivataloknak.
Miért tartom bent a beteget, miért engedtem ki kimenőre, miért lett öngyilkos a másik..?
Közben kb. 50 zárójelentéssel nem vagyok kész, ami miatt csörögnek a telefonok, hogy mikor má'?

Eközben már kb 200. óra ki nem fizetett túlórám van, csak azért, hogy a dokumentációval is haladjak. A szerződésem szerint ugyanis nincs jogom túlórázni.
A legjogosabb az a beígért feljelentés az egyik beteg részéről, aki azt nehezményezi, hogy nem kap elég lehetőséget arra, hogy találkozzon orvossal, mármint velem, aki egyedül viszek egy osztályt. Beosztott orvosom nem volt soha, nincs is rá kilátás. 
A személyzet pedig nem hajlandó vizitelni, mert szerintük az visszalépés a sötét középkorba. Csak tervezett beszélgetések kapcsán láthatom a betegeket, amikor a személyzet is jelen van, nehogy módja legyen a betegnek megosztani a személyzetet és az orvost. Heuréka, össznépi paranoia!

Arra kellene alapoznom a kezelést amit az egészségügyi képzettség nélküli skötarek anekdotáznak nekem a vég nélküli reggeli megbeszéléseken a betegekről. Csak éppen a konkrét kérdésekre nem tudnak válaszolni 9 órakor, mert elvégre még csak reggel 6-tól vannak műszakban.
Aztán meg hoppá olyanok történnek pl., hogy elmesélik nekem, hogy a beteg nagyon jól van és szeretne hazamenni. Aztán miután mégiscsak bementem hozzá a kórterembe, a személyzet rosszalló pillantásai közepette, mit találok? A beteg verejtékben úszva lázasan fekszik, 140-s pulzussal. Biztos a csomagolásba fáradt bele!
És akkor azt kérdezik tőlem miért nem bízom a személyzetben, elvégre itt teamban dolgozunk.
 
Aztán itt van egy másik dolog, ami kezd olyan méreteket ölteni, amit nem hagyhatunk most már szó nélkül. Most mi jövünk a az avvikelse rapporttal (jelentés szakmai hibáról, magatartásról stb. )
Nem fogok gyógyszerneveket írni, a lényeg, hogy bizonyos nyugtatók ellen itt hiszérikus és indokolatlan kirohanások vannak, ugyanakkor lapátolják az emberekbe az ősrégi, altatókat és nyugtatókat.
A beteg ugye jár az orvoshoz, meg jár sokszor gyorstalpalós pszichoterapeutához, kognitív terapiára.
Mi felírjuk a gyógyszert, mire a terapeuta lebeszéli a beteget, mondván mi (magyar pszichiáterek), azért írunk fel ilyen gyógyszereket, mert hát ugye a kulturális különbségek. Anyád! Először is talán a beteg érdekét kellene szem előtt tartani és nem hozni olyan helyzetbe, hogy az sem tudja kire hallgasson. Ez bizony komoly etikai vétség! Ha valakinek szakmai fenntartásai vannak, akkor jöjjön el hozzánk és beszéljük meg. Ami az utolsó csepp volt a pohárban, hogy a beteg tanácstalanságában betelefonált Örebroba az ügyeletre, ahol a kedves éppen ügyelő rezidens kolléga kb. nulla szakmai gyakorlattal, azt mondta a betegnek, hogy ez a gyógyszer rosszabb mint a heroin  és soha az életben nem fog tudni leszokni róla. Na ez az a pont amikor lépnünk kell!
Talán el kellene olvasni a szakirodalmat (nem a magyart, hanem a svédet - én ugyanis rendszeresen olvasom és bizony nincs benne semmi olyasmi amiről itt halandzsáznak. Sőt érdekes módon a svéd riktlinjerek (előírások) is ezeket javasolják. Meg esetleg a nemzetközi ajánlásokat sem volna értelmetlen átnézni.

Na ez volt a mai napom. Holnap felveszem a kapcsolatot egy neurológiai osztállyal és bekéreckedek szétnézni. Azt hiszem ez a svédmódi pszichiátria nem jön be nekem.